A koncerten zongora szakos növendékek és szüleik léptek fel, négykezes darabok előadásával. Az ötletgazda-szervező Antalné Gombai Évával a koncert után három nappal ültem le beszélgetni, és - mivel a hangversenyen fellépőként magam is a zongorához ültem fiammal - egyhangúlag megállapítottuk, hogy még mindig az események hatása alatt vagyunk. Miközben ezeket a sorokat írom, a hangversenyen készült felvételeket hallgatom, és ugyanúgy eltölt valami családias érzés.

- Hogy érzed magad a hangverseny után pár nappal?
- Teli vagyok energiával, fel vagyok dobódva, szárnyalok. Rengeteg kommentet kapok a facebookon, helyi hozzászólásokat és budapesti kollégák elismerését egyaránt. Eszméletlen jó érzés. És sorra érkeznek az ötletek, mindenki variálja, továbbgondolja, vajon hogyan lehetne a következő alkalommal még több hangszert és fellépőt bevonni.
- Ez egy nagyon egyedi ötlet volt. Mikor született meg a gondolat?
- Amikor az első olyan növendék iratkozott be a zeneiskolába, akinek tanítottam az anyukáját! Hát…, az nem most volt. Egyébként sok helyen van ilyen, pesti iskolákban ez nem egyedi dolog, de itt Tamásiban ez volt az első ilyen jellegű hangverseny. Idén, amikor végignéztem a gyerekek névsorát, rájöttem, hogy van kilenc olyan növendékem, akiknek valamelyik szülője tanult zongorázni. Ekkor döntöttem el, hogy ezt meg szeretném csinálni. Bevontam Jóskát (Antal József – a szerk.) és végignéztük az ő tanítványainak névsorát is, így találtunk még lehetséges fellépőket és végül tizenhárom párosunk lett.
- Milyenek voltak az első reakciók?
- Akadt olyan szülő, aki csak hallgatott, amikor telefonon felhívtam, és elmondtam, mit tervezek, de természetesen mindenki szó nélkül bevállalta a feladatot a gyerekéért! Először egyébként a tanítványokkal beszéltem, akik nagyon lelkesek voltak, pedig van köztük olyan, aki izgul, nem szeret szerepelni, de még ők is vállalták, hiszen apával, anyával játszhattak együtt. Aztán elkezdtük válogatni a darabokat Jóskával, majd lejátszottuk a négykezeseket a gyerekeknek, az elsődleges szempont ugyanis az volt, hogy nekik tetsszen, hiszen a szülő úgyis meg fogja tanulni. Azért azt elmondom neked, hogy 38 év tapasztalat egy olyan kottatárat jelent, amely nagyon sokat számít. Elsősorban azért, mert meg kell találni azt a darabot, amely megfelel a gyerek képességeinek, másodsorban pedig – ismerve a volt tanítványt – látni kell, mi az, amit a szülő ennyi idő alatt képes felidézni, visszahozni a tudásából. És persze fontos az is, hogy milyen szorgalmas, de le a kalappal mindenki előtt és én azt gondolom, hogy nagyon jól eltaláltuk a darabokat, valamennyi illett a párokhoz.
- Ebben a kezdeményezésben az volt a szép gondolat - amit a hangverseny után a vendéglátásnál meg is fogalmaztál -, hogy a generációk találkoztak.
- Igen, nagyon érdekes volt figyelni a nagymamák arcát. Látni, ahogyan szülőként nézi felnőtt gyerekét, és így újra átéli, amikor zeneiskolásként az ő pici gyereke játszott. Ugyanakkor most részese lehetett annak a nagyszerű érzésnek, hogy az unokája és a már felnőtt gyereke játszik. Nagyon szépen visszajöttek egyébként a szülőknél azok a mozdulatok, a test- és kéztartás, amelyek gyerekkorban rögzültek, így érdekes volt nekem is újra látnom az egykori növendékeket.
- Házi hangversenynek indult a program, de sok érdeklődő is eljött.
- Zártkörű, családias rendezvényre gondoltam először és végül lett belőle egy hatalmas, teltházas koncert, ami döbbenetes számomra. Utána jó volt ez a kis levezető beszélgetés, sütizés. Tudom, hogy ilyenkor mindenki fel van spanolva, és ha hazamész, benned marad egy olyan érzés, amit ki kell beszélni, de nem elég a családod, mert az egy más közeg. Ezt az érzést olyan emberekkel kell megosztani, akik szintén részesei voltak az élménynek. Látom, hogy a facebookon mindenki lájkolja a másik fotóját, felvételét, kis kommentet fűz hozzá és ez jó érzés. Az itt készült felvételeknek, fotóknak, videóknak is később lesz igazán értéke, amikor ezek a gyerekek felnőttként visszanézik majd. Én úgy gondolom, a zeneiskolának nem csak az a feladata, hogy megtanítsa a gyerekeket hangszeren játszani, hanem az is, hogy motivációt jelentsen a számukra, hogy érezzék, miért jó zeneiskolába járni. Hiszem és remélem, hogy ez a hangverseny is egy eszköz volt ehhez.

Dobos Rita