Imre atya augusztus elején meg is érkezett városunkba, szerkesztőségünk is meglátogatta a plébánián, hogy bemutathassuk őt a lakosságnak.

- Váratlanul érte az áthelyezése Tamásiba?
- Nagyon váratlan volt, bevallom. Az a szokás az egyházmegyében, hogy mindenki, aki szeretne elkerülni korábbi helyéről bármi oknál fogva, április végéig jelezheti. Én nem jeleztem, éppen ezért nem is számítottam rá, hogy püspök atya bevesz az áthelyezendők sorába. Fontos megemlíteni azonban, hogy ha nem a papnak a kérésére, akkor az egyházmegye érdekei szerint hoznak ilyen személyi döntéseket. Mivel az egyházmegye más területén történtek előre nem látható változások, ilyenkor beindul a dominóelv, vagyis megyünk egymás nyomában, és betöltjük a betöltendő helyeket. Így kerültem én is ide, Tamásiba. Előtte Mágocson szolgáltam 9 és fél évig, azelőtt pedig Máriagyűdön, szintén 9 és fél évig. Mágocson a maga kétezer fő körüli lakosságával megvolt az a lehetőség, hogy egy hagyományosabb, vallásosabb közösségben találhassam meg azokat a módokat, lehetőségeket, melyekben elfogadnak, amelyben megpróbálunk egyfajta közös munkát felépíteni, és az ottani közösség ebben társsá vált. Mindenkit ismertem, vagy tudtam legalább a keresztnevét, ám most ez kezdődik elölről, egy újabb közösségben. Onnan kilépni, ide belépni azzal is jár, hogy az ottani kötelékek megnyúlnak, elszakadnak, itt pedig a vadonatújakat most kezdjük összekötni.
- Hogy fogadta az itteni közösség?
- Sok igénnyel, vággyal, reménnyel fogadtak az itteni emberek. Mivel a nyár közepén érkeztem, tudom, hogy ilyenkor sokan nincsenek itthon, így a mai napig sok új arccal találkozom. Nincs átfogó képem még arról, hogy mely közösségek, lelkiségi mozgalmak működnek Tamásiban. Hogy igény van az én jelenlétemre, azt leginkább az mutatja, hogy sokan keresnek meg, nem unatkozom, valószínűleg nem is nagyon fogok, és ez így van jól. Örömömre szolgált, hogy a templom búcsúján már itt lehettem, bár igazából csak tettem a dolgomat, hiszen egy búcsúban a papnak a feladata a kegyelmi, lelki vonatkozásokhoz kötődik. Ennek kapcsán a plébánián volt egy családi nap is, melynek szervezésében én még nem tudtam részt venni, tulajdonképpen csak megérkeztem bele, de örültem annak, hogy sokan részt vettek rajta. Az augusztus 20-ai kenyérszentelés pedig az első megjelenésem volt a város közössége előtt; remélem, hogy az a pár gondolat, amit elmondtam, eljut az emberekhez, és nem csak a fülükig, hanem belsőbb szférákba is.
- Milyen tervei, elképzelései vannak?
- Bár ez elsőre furcsán hangozhat, mégis azt kell, hogy mondjam: nincsenek tervek, elképzelések. Amikor még tanonc voltam, mindig azt mondták az öreg atyák, hogy legalább egy évet várj, és nézz, hogy lásd, ismerd meg a közösséget, és csak utána cselekedj. Sajnos ezt mindenben nem lehet megfogadni, kisebb változások már történtek itt is a miserendben, vagy a szertartások rendjében, de a nagy dolgokra azt gondolom, várni kell. Várni, hogy majd Tamási megmutatja, mire van igény, és talán az is megmutatkozik, hogy mire lesz lehetőség. Hiába akarok én ugyanis dolgokat, ha az emberek mást szeretnének. Sokkal egyszerűbb, és észszerűbb felmérni azt, hogy milyen igények, vágyak, remények vannak, és hogy ezekből miket lehet, miket érdemes megvalósítani. Az, hogy merre kell és lehet elmozdulni, az az itt élő embereken múlik. Az egyház feladata, alapvető küldetése, hogy Jézus Krisztust hirdesse. Minden, amibe bele lehet, vagy szeretnénk majd kezdeni, az ennek lesz alávetve. Sokfelől megkerestek különböző lehetőségekkel, igényekkel, ezeket meghallgatom, feljegyzem, és várok. Nézelődök, sokfelől igyekszem befogadni azt, hogy eddig mi hogyan zajlott itt, mert arra lehet építeni, és fel kell mérni közben azt is, hogy mit lehet elkezdeni, végbe vinni.
- Mennyiben mások az itteni feladatai azokhoz képest, amiket korábban végzett?
- Leginkább szerkezetileg más. Mágocshoz hét falu tartozott, Tamásihoz három. Ugyanakkor itt élnek csak a városban nyolcezren, ott pedig összesen a nyolc településen nem voltak ötezren. Az egy aprófalvas szerkezet volt, itt pedig a távolságok nagyobbak az egyes települések között. A helyi gimnáziumban püspöki biztosi kinevezést is kaptam, amely azt jelenti, hogy direkt módon nem avatkozom be az intézmény életébe, inkább egyfajta lelki vezetőként kell jelen lennem. Az itteni katolikus általános iskola, óvoda és gimnázium lelki programjait kell szerveznem, vezetnem, ezekben megtalálni a lehetőségeket az intézmények vezetőivel. Kihívás lesz, azt gondolom, és ez kellőképpen motivál is engem.
- Biztosan elképzelte, hogy milyen közösséget szeretne építeni. Mikor lenne elégedett az itteni munkájával, életével?
- Ha olyan közösséget tudnék építeni, amely hívő, katolikus. Önmagában ez persze nem sokat mond, pedig mégiscsak erről szól az egész. Arról, hogy aki eljön a templomba, az azért jöjjön, mert neki van rá igénye, nem azért, mert szokás vagy hagyomány írja ezt elő. Sok vonatkozásban ezek néha a legnagyobb akadályaink, úgy gondolom. Az idősebb korosztály fejében, minden bántás és sértés nélkül mondom, azok a szokások rögzültek, amikről úgy gondolják, hogy ez hozzá tartozik a hívő élethez. Nagyon sokszor pont ezek válnak akadállyá, hiszen amennyiben ezek segíthetnek, annyiban az utunkat is állhatják. Ameddig ez szokás, addig megtesszük, amennyiben pedig már nem, abból nem mozdulunk. Nem látjuk, hogy az egyházban valami más, valami több is elfér; hogy az egyház rettentően sokszínű is lehet! Tamásiban a területalap a meghatározó: egy település, egy plébánia, egy plébános. De ettől függetlenül itt is lehet olyan sokszínűséget létrehozni, amelyben nem csupán a hagyományos értékrendet felvállaló közösségek lehetnek jelen, mint például a rózsafüzér társulat, vagy a bázis imaközösség, hanem jelen lehet élő módon a cserkészet, különböző házas-családos mozgalmak közösségei, vagy épp ifjúsági közösség, és megjelenhetnek különböző lelkiségi mozgalmak is. Azt tudom mondani, ha majd egyszer eljön az ideje annak, hogy átadjam az utódomnak a közösséget, akkor legalább egy annyira élő közösséget szeretnék magam mögött hagyni, mint amilyet átvettem. Nem a megtartás az elsődleges cél, nem a megvédése annak, ami van, hiszen Jézus nem azt mondta az apostolainak, hogy menjetek, és védjétek meg a hitet, hanem a hit hirdetésére bíztatta őket. Bízom abban, hogy legalább annyit el tudok érni, hogy azok helyére, akik bármilyen oknál fogva a közösségből távoznak, történjen ez természetes úton, költözéssel, vagy netán úgy, hogy elhagyják a hitet, azok helyére érkezzenek legalább ugyanannyian, ha nem többen. Kívánom, hogy a közösség gyarapodjon, lélekszámban is, de lelkületben mindenképpen.