A férjemmel Debrecen környékére indultunk Veszprémből március 14-én, hogy együtt ünnepelje a család nagymamám 80. születésnapját. Azért vettük Kaposvár felé az irányt, hogy magunkkal vigyük testvérem barátnőjét is. Akkor még nem sejtettük, hogy a hosszú hétvége egyáltalán nem úgy fog telni, ahogy mi azt elképzeltük…

Az M7-esre érve borzalmas körülményekkel szembesültünk: csekély látótávolság, hófúvás, orkán erejű szél. Hamarosan integető ember haladt felénk, lassítsunk, tömegkarambol van előttünk! Át tudtunk ugyan csusszanni az össze-vissza tört járművek között, a következő kijáratnál viszont letereltek minket a pályáról. Újabb tömegbaleset. A mellékúton is lépten-nyomon árokba csúszott járművekkel futottunk össze. Mi azért haladtunk tovább rendületlenül…

Aztán egyszer csak megállt a tudomány. Nagykónyi községben feltorlódott kocsisorba botlottunk. Beálltunk mi is, vártunk türelmesen, hogy majd csak továbbengednek! Aztán egy óra múlva felmerült, hogy talán érdemes lenne valami melegedőt keresni, mert nem sok értelme van itt álldogálni járó motorral… akkor még nem tudtuk, hogy mekkora szerencsénk van, hogy csak pár száz méterre voltunk egy iskolától, ahol már főzték a teát. Betértünk, leültünk, vártunk. Aztán jöttek a hírek, hogy a faluból se ki, se be. Völgyben vagyunk, mindkét irányba emelkedőn kellene átvágni, esélytelen. Ezen kívül keresztbe fordult járművek zárják el a hókotrók útját is, és a szél olyan erős, hogy azonnal visszaépíti a hó falakat.
Kezdtünk tehát barátkozni a gondolattal, hogy maradunk éjszakára. Csak ültünk ott tompán, közben bámultuk a tévében a híradásokat az új pápa megválasztásáról és a hazai helyzetről. Segítséget kaptunk: azonnal forró teát, zsíros kenyeret hoztak. Éjfél után matracok is érkeztek, meg pokrócok, lepedők. Szép csöndben mindenki vett magának, ami kellett. A párok beérték egy matraccal, hadd jusson minél több embernek. Közben persze jött a polgármester, tájékoztatott minket mindenről, és igyekeztek mindent megtenni, hogy mihamarabb felszabadítsák az utakat, de a helyzet elég kilátástalan volt. Egyelőre próbáljunk aludni, majd reggel meglátjuk, hogy alakul a helyzet. Sok biztatót nem tud, tartós vihart jósolnak…

Reggel valahonnan kerítettek friss kenyeret, megfeszített tempóban kenték lekvárral, margarinnal, zsírral, hogy mindenki ehessen pár falatot. Közben kinyitott a bolt és a kocsma is. Az automatából kifogyott a kávé, de a tanáriban még azt is főztek nekünk! A konyhában serénykedő asszonyok sem aludtak két óránál többet, és a polgármester is végig talpon volt.

A nap egyformán telt. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Senki nem panaszkodott, nem őrjöngött, nem türelmetlenkedett. Vigyáztunk az épületre, és a gyerekek ott tárolt dolgaira is.
Ahogy telt az idő, egyre többen elegyedtek beszédbe egymással. Péntek délután kezdett elterjedni a hír, hogy a facebookon már meg is alakult a "Kónyiban ragadtunk" csoport, és jó lenne, ha mindenki üzenne a többieknek, amikor rendben hazaért!
Péntek estére állt el annyira a szél, hogy tovább mertek engedni minket. Azt is csak úgy, hogy egy hókotró haladt a konvoj élén Dombóvárig. Mi onnan Kaposvárra mentünk tovább. Ez a nem egészen 50 kilométeres út két órát vett igénybe! Csak lépésben lehetett haladni, mert a hóréteg nap közben megolvadt, majd este visszafagyott. Teljesen kimerülten érkeztünk reménybeli sógornőnkhöz, aki finom levessel és vetett ággyal várt minket. Reggelig aludtunk egy jót, és hazajöttünk. Az utak itt-ott még havasak, de teljesen járhatóak voltak. Néhol nyomát sem láttuk a pár órája még tomboló ítéletidőnek.

A kialakult vészhelyzetben helyi közösségek, hétköznapi emberek, személy szerint a munkájukat végző tűzoltók, hókotrósok, rendőrök, polgármesterek, bolt-tulajdonosok voltak azok, akik a lehető leggyorsabban, kérés nélkül, magától értetődően mentettek meg több ezer emberéletet! Vegyük, észre, hogy a csoda megtörtént, a többi csak sallang! Aki csak egyetlen vajas kenyeret is megkent, vagy egyetlen autóst a melegedő felé irányított, vagy türelmesen várta otthon az épp szolgálatot teljesítő vagy önkéntes munkát végző családtagját, húzza ki magát! NEKTEK köszönhetjük, hogy most újra itthon lehetünk!

Akit bővebben is érdekel, mi hogy zajlott Nagykónyiban, keressen rá a facebook-on a következőre: „Nagykónyiban ragadtunk, de legalább jó volt a társaság!” Nemrég azon döbbentem meg, hogy még vendéglátóinknak is pozitív élményként marad meg ez a krízis. Hadd idézzem Poszpischné Csereklei Gabriella szavait a közösségi oldalról:

„Kedves Ittrekedtek!
Elsősorban remélem, hogy mindenki épségben célba ért.
Másodsorban, köszönöm a sok köszönetet, szerintem hasonló helyzetben ti pontosan ugyanígy tettetek volna.
Furcsán hangzik biztosan, de ezért a két és fél napért érdemes volt megszületni.
Köszönet azért, hogy egyre kilátástalanabbnak látszó helyzetetekben, gondolok arra, amikor kiderült, hogy 40 fekvőhelyen bizonyosan 150-en éjszakáztok majd, senki sem kezdett pánikolni, vádaskodni, hanem segíteni, kölcsönözni, egymásban lelket tartani, felfedezni a környezeteteket, megismerni egymást, oldalt létrehozni kezdtetek...
Együtt oldottuk meg a helyzetet, ez az igazság...
Barátsággal gondolok rátok, Gabi”